Elfoglaltnak lenni nagyon más, mint élni

Mégis, mintha összekevertük volna a kettőt. Folyamatosan ítélkezünk, dobozolunk, analizálunk, rendszerezünk. Azt hisszük, ha gondolkodunk, akkor élünk. Pedig sokszor csak átgondolás nélkül gondolkodunk.

Mi lenne, ha egyszerűen csak léteznénk? A jó és rossz állandó megítélése nélkül. Ha nem kellene minden pillanatot minősíteni, eldönteni, hova tartozik, mennyit ér, mire jó, kinek tetszik, milyen célt szolgál, elég jó lesz e és így tovább.

Hol húzódik a határ a puszta létezés és a folyamatos analizálás között? Talán ott, ahol a sürgős elintéznivalók, a megkreált elfoglaltságok, az elhalasztott ügyek pótlása, a rohanás a busz után, a mérgelődés a dugóban, a fontosnak vélt haszontalan dolgok már nem élveznek automatikus elsőbbséget. Ahol nem minden azonnal reagálást, állásfoglalást, véleményt vagyis rögtönítélő evidenciát kíván.

Létezhet olyan állapot, ahol nem szétválasztunk, hanem ítélkezésmentességgel egyesítünk. Ahol a gondolkodás nem kettévág igazra és hamisra, hanem összerendez és ahol a jó és rossz ítélete nem irányít mindent.

Könnyedén lenyűgözve lenni az élettől: nem csak pörgetni a mindennapokat, letudni, túlélni őket, hanem figyelve jelen lenni bennük.

Pusztán létezni nem silány és nem lusta, végképp nem nemtörődöm. Mégis gyakran így bélyegezzük meg, mert az elfoglaltság biztonságos: mérhető, látható, elismerhető, értékelhető (mások által is). Az élés nem mindig az, és ha képesek vagyunk az ítéleteink reflex-szerű működését megállítani, és merni élni azt, ami bennünk valóban KITeljesítő, talán közelebb kerülünk a saját utunkhoz is.

Lehet, hogy kétségbeejtő, de be kell látnunk, hogy csakis a mi felelősségünk, hogy rátaláljunk arra, hogyan éljünk — és ne csak elfoglaltak legyünk.

Mert a kettő nem ugyanaz.